Főoldal / Albumok / Állatfajok (A-Z) /

Óriás szitakötő (Anax imperator)

Óriás szitakötő vagy királyszitakötő (Anax imperator) - Quartl.jpg Óriás lószúnyog (Tipula maxima) BélyegképekÓriás tarantula (Theraphosa blondi)


Óriás szitakötő, királyszitakötő (Anax imperator)



Az óriás szitakötő (Anax imperator) testhossza 68–84 mm, szárnyainak fesztávolsága 92–106 mm. Testhossza alapján a második legnagyobb fajunk, szárnyfelületét tekintve holtversenyben áll Európa és egyben Magyarország legnagyobb szitakötőjével, a ritka hegyiszitakötővel (Cordulegaster heros). A hím és nőstény közötti ivari kétalakúság elsősorban a színmintázat különbözőségében nyilvánul meg. Felülről nézve a hím potroha kék alapszínű, a nőstényé viszont zöld, vagy kékeszöld, ritkábban kék. A tor mindkét ivarnál egyszínű zöld, mintázat nélküli. A potroh hátoldalának közepén vastag, egybefüggő, csipkézett szélű, barnásfekete sáv húzódik végig. A szárny átlátszó, az erezet sötét. A szemek előtt a homlokon kicsi, ötszög alakú fekete folt látható.



Az óriás-szitakötő terepi felismerése 



Mérete, erőteljes felépítése és jellegzetes színezete okán kevés fajjal téveszthető össze. A valamivel kisebb, de hasonló tavi szitakötő (Anax parthenope) tora egyszínű barna és különösen a barnás potrohú egyedeken nagyon feltűnő a 2–3. potrohszelvény kék foltja. A nőstények esetben a szárny egy részének barnás színezete is szembeötlő. Az óriás-szitakötő (A. imperator) nősténye egyedül rakja petéit a felszínen úszó növényi részekbe, míg a tavi szitakötő ezt mindig a hímmel, a párzási láncban összekapaszkodva végzi. Repülés közben az óriás-szitakötő jellegzetesen, „púposan” meggörbítve tartja potrohát, az A. parthenope egyedeinél ez kevésbé feltűnő. Az ugyanebbe a genuszba tartozó nyerges acsa (Anax ephippiger) valamivel kisebb, testének alapszíne és szeme mindig barna, szárnyának erezete világos. A nagyobb termetű és hasonló színezetű Aeshna-fajoktól, mint pl. a nádi acsa (Aeshna mixta) és a zöld acsa (A. viridis) jól megkülönbözteti mintázatlan, egyszínű tora, valamint homlokának jellegzetes ötszögű foltja.



Az óriás-szitakötő elterjedése és élőhelye 



Az óriás-szitakötő elterjedési területe Nyugat-Európától Iránon át Közép-Ázsiáig, illetve Észak-Európától Afrika széles sávján át Dél-Európáig tart (holomediterrán elterjedésű faj). További előfordulási helyei: Madagaszkár, a Mascarenhas-szigetcsoport, Szokotra, a Zöld-foki szigetek, a Kanári-szigetek, Madeira, az Azori-szigetek, az Arab-félsziget, valamint Pakisztán és India északi része. A Földközi-tenger medencéjében csaknem mindenütt megtalálható. Az utóbbi évtizedekben Dél-Angliától és Közép-Európától északi irányban terjed; már eljutott Dél-Írország északi határához, Közép-Angliáig, Svédország déli részéig, Észtországig és Moszkva környékéig. Az alacsonyabb fekvésű helyeket részesíti előnyben, de az Alpokban 1500, a Pireneusokban 2000 méteres magasságban is észlelték, helyenként akár még magasabbra is felhatol. Magyarország alföldjein, domb- és hegyvidékein egyaránt megtalálható. A mellékelt térkép előfordulási pontoktól mentes „üres területei” inkább a kutatás hiányát jelzik, hiszen az imágók igen nagy távolságra elkalandoznak a víztől, így bárhol fölbukkanhatnak. Lárvája elsősorban állóvizekben él – a növényzetben gazdag tavak, víztározók, bányagödrök, kavicsbányatavak, halastavak, holtágak, csatornák és lassabban áramló vizek egyaránt megfelelnek a kifejlődéshez, de fontos neki a napsütés és a kellőképpen felmelegedő víz. A lárvák fejlődése gyors, általában egy év alatt végbemegy, de a folyamatos fejlődés miatt mindig lehet különböző korú lárvákat találni a tenyészőhelyeken. A lárvák többsége szinkronizáltan alakul át májusban, a nyár során azonban szeptemberig is megfigyelhetők lárvából kibújó egyedek. A kifejlett szitakötőket a legnagyobb számban májustól augusztusig lehet észlelni.



Az óriás-szitakötő imágójának életmódja



Az óriás-szitakötő éjszakai kikelését az első repülés, a szűzrepülés követi még a napfelkelte előtt. Szinte teljes sötétségben, 2 lux megvilágítás mellett kezdenek a szitakötők szárnyuk rezgetésével „bemelegíteni”. A szűzrepüléssel 20–200 méterig jutnak el a kibújási helyüktől. Többnyire fákon landolnak, ahol néhány óráig pihennek, és testük tovább keményedik. Az érési idő mintegy két hétig tart, de legalább 9 nap szükséges a hím, és 11 nap a nőstény esetében. A vadászat délelőtt kezdődik és gyakran a sötétedésig tart. Eközben 2–5 m magasan repülnek a föld felett különféle nyílt helyeken. Leggyakoribb zsákmányállataik a legyek, szúnyogok közül kerülnek ki, de lepkék, szitakötők is szerepelnek az étlapján – ez utóbbiakat akkor is legyűrik, ha majdnem akkorák, mint önmaguk. A repülési idő Közép-Európában június elejétől augusztus végéig tart, súlypontja a június és július közepe közötti időszakra esik. Dél-Európában április közepétől november elejéig tart, a fő időszak azonban június és szeptember közé esik. Az óriás-szitakötők átlagos élettartama nagyjából egy hónap, vagy legfeljebb kettő. A teljesen kifejlett szitakötők legfőbb természetes ellenségei a kiválóan repülő kabasólyom (Falco subbuteo) és a gyurgyalag (Merops apiaster). A szitakötők szinkronizált, tömeges kikelésnél persze más madarak és békák is lakmározhatnak belőlük, már amennyiben a szitakötők a reggeli szürkületkor még nem repültek el pihenőhelyükről. Érdekes, és a rovarvilágban nem túlságosan gyakori jelenség a színváltoztatás képessége, melynek során az óriás-szitakötő égkék színű hímje 4–5 óra leforgása alatt piszkos szürkés-zöldre vált a sötétségben, de akkor is, ha a hőmérséklet huzamosabban 10 C alá csökken. A visszaalakulás 21 fokon mintegy egy órát vesz igénybe.



Fotó: Quartl, Szöveg: Szél Győző (Magyar Természettudományi Múzeum, Bogárgyűjtemény), rovartani.hu



 


Képméret
1280*981
Fájlméret
228 Kbájt
Átlagos pontszám
4.53 (1 értékelé)
Értékelje a képet

0 hozzászólás