Főoldal / Albumok / Brainman magazin /

A kaurikopál

Különböző minőségű kaurikopál-darabok Szilas.jpg A keserűfűfélék családjaBélyegképekHólyaghúzó rovarok


A kaurikopál



Kép: Különböző minőségű kaurikopál-darabok, Fotó: Szilas



A kaurifenyők nemzetsége (Agathis) körülbelül 20 fajt foglal magába Óceániában és Délnyugat-Ázsiában. A fenyők által termelt hatalmas mennyiségű gyanta a fa kérgén kialakult sebekből szivárog, és a fa törzsén, tövében 50 kg-ot is elérő tömegű csomókban gyűlik össze, vagy jégcsapokhoz hasonlóan csüng az ágakról. A gyantát a gyökér, szár és ágak is izzadják. Ezek a tömbök idővel a földre zuhannak, vagy a kidőlt fával együtt kerülnek a föld felszíne alá és ott idővel bizonyos mértékig fosszilizálódnak. A kauri friss vagy félig fosszilizált gyantája a kaurikopál. A helyiek ezt a gyantát hagyományosan guminak nevezik (kauri gum). A kaurikopál sokféle változatban fordul elő keménysége, színe, áttetszősége szerint. Minősége függ a korától, azaz, hogy mennyi idő töltött a föld alatt eltemetve, de még attól is, hogy milyen egészségi állapotban volt a fa, vagy melyik részén keletkezett a gyanta termelését kiváltó sérülés.



A kaurikopál felhasználása



A maorik a kauri friss gyantáját rágógumiként, tüzek gyújtásakor égésgyorsítóként, textilbe csavarva fáklyaként (például éjszakai halászathoz), valamint a tetováláshoz használták. Az elégetett gyanta hamuját finom porrá törték, és növényi olajjal vagy állati zsiradékkal vegyítve a bőrön ejtett karcolásokba dörzsölték. Ezzel kékes-fekete vagy zöldes színeket tudtak előállítani. Az európai bevándorlók a 19. század derekától nagy ütemben irtották a kauri-erdőket. Hamarosan rájöttek arra, hogy a már kitermelt kauri-erdők földje további értéket rejt, a megszilárdult gyanta tömbjeit, az úgynevezett kauri-gumit. A kauri gyantáját, a kaurikopált a festék- és lakkgyártásban használták fel nagyjából 1850 és 1930 között, a szintetikus anyagok elterjedése előtt. 1910-től a linóleum gyártásában is szerepet kapott. A viktoriánus korban olcsóbb ékszerek készítésére is használták, illetve a borostyánt hamisították vele.



A gyűjtők



A kaurikopál kitermelésére a bevándorlók egy csoportja szakosodott, akik Dalmácia területéről érkeztek Új-Zélandra; az irodalom dalmátoknak, horvátoknak vagy jugoszlávoknak is nevezi őket. 1885-re már mintegy 2000-en foglalkoztak ezzel a családon belül is öröklődő szakmával. A „gum-diggerek”, ahogy az új-zélandi angolban nevezték őket, hosszú, vékony botokkal, ásóval, fejszével, kosárral és hátizsákkal járták a kiirtott erdő helyén maradt bozótot, illetve a régi mocsarak helyét, a mocsári kauri maradványai után kutatva. A tapasztalt gum-digger már a földfelszín alakjából megsejtette a korábbi kaurifák helyét. Hosszú, vékony botjával furkálta meg a talajt a kopáltömbök után kutatva. A zsákmányt aztán az aucklandi raktárakba szállították. A kaurigumi exportja az 1860-as 1000 tonnáról 1870-re 5000 tonnára nőtt. A kitermelés 1900-ban érte el a csúcsát 10 000 tonnával, aminek az értéke korabeli árakon 600 000 angol font volt. A gazdagabb lelőhelyek kimerülése, valamint a kopál iránti kereslet csökkenése után a dalmát gum-diggerek nagyrészt szőlőtermesztéssel kezdtek foglalkozni. Ma a borostyánra hasonlító, kis mértékben fosszilizálódott kaurigumiból népszerű ajándéktárgyakat készítenek, amelyekben néha bogarak vagy páfránydarabok is láthatók. A borostyánnál azonban sokkal kevésbé szilárdak, felszínük könnyebben karcolható.



Forrás: Warkworth Múzeum, en.wikipedia.org


Képméret
709*484
Fájlméret
81 Kbájt
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás