Hidegvérű lófajták
Kép: Muraközi lovak
A hidegvérű fajtacsoportba tartozó fajták sok tekintetben ellentétei a melegvérű lovaknak. Konstitúciójuk a laza, durva, túl durva típusba sorolható. Összbenyomásuk alapján a nagy vonóerő-teljesítményük jól érzékelhető, amit feltűnő izmoltságuk mutat. Testméreteiket tekintve a magassági méreteik lényegesen nem térnek el a melegvérűektől, de szélességi (dongásság, farszélesség)- és körméreteik jóval meghaladják azokat. Övméretük 190-230 cm, szárkörméretük kancáknál 22-26 cm, méneknél 24-30 (34) cm között változik. A lábak rövidebbek a melegvérű fajtákénál, melyek elősegítik a nagy vonóerő kifejtését. Jellemző a nagy övméret, a dongás mellkas, a meredek lapocka, a hatalmas terjedelmű, hosszú, széles, barázdált és izmos far. Nyakillesztésük általában magas, melynek izmai ráborulnak a marra, amelyek elmosódottá teszik. A hosszúszőrök – sörény, üstök, farok szőrzet – dúsak, vastagszálúak, és hullámos lefutásúak. A legtöbb fajtára a tömött, dús bokaszőrzet jellemző. A paták nagy terjedelműek, melyek szaruanyaga gyakran porózus szerkezetű. A melegvérűekhez képest mozgásuk lassúbb, lépéshosszuk általában rövidebb. A hidegvérű lovak fő hasznosítási formája – fogatos hasznosítás esetén – nagy terhek rövid távolságon (3-5 km) történő szállítása. Nyugodt vérmérsékletűek, könnyen kezelhetők, jóindulatúak. Gyors fejlődésűek, korán érők (a kancacsikók akár 2 évesen tenyésztésbe vehetők), közepesen hosszú (18-20 év) élettartamúak. Magas a napi súlygyarapodásuk (1300-1500 g/nap), jelentős a hústermelésük, így az alternatív gazdálkodásban, a gyepterületek hasznosításában is jelentősek. A fajtacsoport bizonyos fajtái, illetve egyedei a környezetkímélő gazdálkodásban (speciális növénykultúrák, erdőgazdasági faközelítés) egyre nagyobb szerepet kapnak, de a szabadidő hasznos eltöltésében – mint hobbiló – is egyre népszerűbbek.
Az Árpád-házi királyok idejétől
Magyarországon a hidegvérű lovak valószínűleg már az Árpád-házi királyok idején megjelentek, de nagyobb létszámú elterjedésük az 1880-as évek után kezdődött. A fajta kezdetben a Dunántúl déli és nyugati területein volt népszerű. A szomszédos Ausztriából nagy számban hoztak be lovakat, főként Vas és Zala megyékbe. Míg Vas megyébe a nórinak a pinzgaui változatát, addig Zalába a Muraközből hoztak be könnyebb, mozgékonyabb hidegvérűeket. A XIX-XX. század fordulóján a nyugati országrészen így alakult ki a két népies tájfajta: a nagyobb, tömegesebb pinkafői és a kisebb, kitartóbb muraközi. A muraközi feje rendkívül szép, majdnem csukafej, élénk, kicsi fülekkel. Izmos, középhosszú nyak, rövid hát jó kötéssel. Barázdált, kissé csapott far, dongás mellkas. Korrekt lábak, viszonylag kis, kemény paták, kevés bokaszőr. Kitűnő vérmérséklete és munkakészsége mellett élénkebb és gyorsabb mozgású volt, mint a nehezebb hidegvérűek. Ezért az ország olyan részében is használták uradalmakban, ahol a köztenyésztésben muraközi mének alkalmazása tilos volt.
A nóri
A nóri az Alpok kisebb testű, mozgékonyabb hidegvérű lova. Nevét az egykori római provinciának, Noricumnak köszönheti. Tenyésztése közel 2000 éves múltra tekint vissza. Eredetileg nehéz harci lóként vált ismertté, majd a rómaiak közvetítésével került az Alpok területeire. Az idők során alkalmaztak spanyol, andalúziai és nápolyi méneket, majd a burgundi fajtával végeztek keresztezéseket, miáltal az ivadékok vérmérséklete stabilizálódott, a munkahasználati tulajdonságok rögzültek. A világháborúktól az 1950-es évek közepéig szinte a virágkorát élte a fajta.
Különféle fajták és típusok
A XIX. század végén Baranya és Somogy megyébe, valamint a Kisbéri Ménesbirtokra aránylag nagyobb számban kerültek ardenni mének és kancák. A századfordulón a különféle fajták és típusok (ardenni, percheron, norfolki, nóri, pinzgaui) rendszertelen felhasználása és a keresztezések következtében a hidegvérű állomány meglehetősen heterogénnek számított. A XX. század elején tovább folytatódott a hidegvérű lovak importja, amely főleg a belga-ardenni és a nóri fajtákra terjedt ki. A II. világháború után a lecsökkent hidegvérű igáslóállomány pótlása érdekében Belgiumból 59 belga-ardenni, Franciaországból 17 francia-ardenni tenyészmén importjára került sor, melyekkel fajtaátalakító keresztezést végeztek. A dél-dunántúli régióban (Baranya, Somogy, Zala megyében) számos hidegvérű törzstenyészetet szerveztek, Bóly-Békáspusztán pedig méncsikó nevelő telep létesült. A tenyésztési elképzelések nyomán kialakított, viszonylag egységes magyar hidegvérű ló 1953-ban államilag elismert fajta lett. A fajtaátalakító keresztezés és a tenyészcélt szolgáló szelekció hatására a belga-ardenni középnagy típusa rögződött a magyar hidegvérű fajtában, de annál szikárabb végtagokkal, kevésbe dús és durva bokaszőrzettel, szilárdabb szervezettel, nagyobb igénytelenséggel. A megváltozott igények hatására, a testtömeg növelésére cseppvérkeresztezésre az utóbbi évtizedekben percheron és újabban belga-ardenni méneket is felhasználtak. A fajta legfontosabb értékmérő tulajdonságai a gyors fejlődés, a nagy növekedési esély, a kiváló takarmányértékesítő képesség, a nyugodt vérmérséklet, a könnyű kezelhetőség, a jó idomíthatóság, a korai tenyészérettség, a jó szaporaság és csikónevelő-képesség, a tartási körülményekkel szembeni viszonylagos igénytelenség, a jó hústermelő-képesség. Nálunk a kisüzemekben még mindig jelentős a hidegvérű és melegvérű lovak keresztezéséből származó, ún. sodrott ló előállítása hidegvérű mének használatával. A sodrott lovat továbbtenyészteni nem érdemes, mert a második nemzedék nagyon heterogén. Ugyanakkor a nehéz vadászló előállításának egyik Angliában szokásos módja, hogy hidegvérű jellegű kancát egymás után két lépcsőben telivérrel fedeztetnek. Az így nyert utód rámás, ugyanakkor jó ugró és a terepen biztosan közlekedik.
Fotó: lovasok.hu, Szöveg: Gulyás László, georgikon.hu
- Képméret
- 562*365
- Fájlméret
- 110 Kbájt
- Címkék
- Állatok világa, Európa, Háziállat, Ló
- Albumok
- Átlagos pontszám
- 3.77 (3 értékelés)
- Értékelje a képet
0 hozzászólás