Főoldal / Albumok / Címke Európa /

Hogyan lett a középkor a sajtkészítés virágkora?

sajt kozepkor3.jpg Hogyan készül az aszúbor?BélyegképekHollandia legnagyobb malomrendszere


Hogyan lett a középkor a sajtkészítés virágkora?



A „sötét középkor” a tejtermékek szempontjából kiemelkedő korszaknak tekinthető. Itáliában már a 13. század során meghonosodott az olasz formaggio (sajt) szó használata, a francia fromage szó nyomán, mely a kései latin formaticum („formába öntött”) kifejezésből ered. A legenda szerint a gorgonzola, vagyis a híres itáliai belsőpenészes sajt a véletlennek köszönhetően született meg a 10. és a 12. század között a Gorgonzola nevű, Milánótól keletre található városka környékén, amikor is egy alkalommal a formába öntött stracchino sajt megromlott. A fáradt (stracche) teheneknek minden ősz végén vissza kellett térniük az alpesi legelőkről az alföldi rétekre, innen ered a friss tejből készült lágy, puha sajtféle, azaz a stracchino neve, melynek készítése az észak-olaszországi tartományokban jellemző. A középkor századaiban a rothadáshoz való hasonlatossága miatt fenntartásokkal kezelték a tej erjesztését, alvasztását. A híres salernói orvosi iskola 12-13. századi értekezéseinek szerzői kettősen viszonyultak a sajthoz: egyfelől „hideg és nehezen emészthető” ételnek tekintették, másfelől viszont, ha mérsékelten is, de elismerték érdemeit is. „Csak a kis dózisban fogyasztott sajt nem árt az egészségnek” – szólt az orvosok által napjainkban is többé-kevésbé elfogadhatónak tartott tanács. Az értekezéseket ritkán olvasó, elsősorban éhségük minél hatékonyabb csillapítására fókuszáló földművesek és pásztorok azonban nagy mennyiségben fogyasztották az olcsó és nagy energiaértékű sajtot. „Főként a hegyi területeken fogyasztották, a hús helyettesítőjeként vagy kiegészítőjeként” – magyarázza Massimo Montanari középkorkutató, táplálkozástörténész. „Ha megfigyeljük, hogy a sajtot milyen gyakorisággal említik a régi dokumentumokban, feljegyzésekben, valószínűleg nagyon ritka lehetett az olyan család, amely nem rendelkezett a sajtkészítéshez megfelelő felszereléssel.”



A szerzetesek szerepe



A sajtok elterjedése az európai kontinensen a szerzetesek tevékenységének volt köszönhető. „A hús fogyasztásáról – amelyet többé-kevésbé szigorúan, de majdnem minden szabály tiltott – való lemondást kiválóan lehetett a sajthoz fordulással kompenzálni” – magyarázza a történész. A tejtermékek amellett, hogy a szegények élelmének számítottak, a tej tartósításának egy lehetséges formáját is jelentették. A parmezán sajt születése éppen erre vezethető vissza. A Milánótól délre elhelyezkedő chiaravallei apátság 1135-ös alapítását követő időszakban a cisztercita rendi szerzetesek nagyszabású erdőirtási és talajjavító vállalkozásba kezdtek. A csatornarendszerrel öntözött rétek kialakítása lehetővé tette, hogy az év bármely időszakában elegendő takarmány álljon rendelkezésre, aminek következtében több tehén tartásával nagyobb mennyiségű tejet tudtak előállítani. „A középkorban a szarvasmarhát főként munkaerőként tartották, és csak ritkán tenyésztették húsáért” – világít rá Montanari. „A tejet pedig csak alkalmanként fogyasztották italként, a legtöbb esetben sajtot készítettek belőle.” A chiaravallei szerzetesek, akik addigra már a sajtkészítmények fő előállítóinak számítottak, egy olyan sűrűbb massza elkészítésén dolgoztak, melyet a tej hosszabb időn át tartó alvasztásával érlelni és tartósítani lehetne. Így született a caesus vetus (öreg sajt), azaz a parmezán. Ugyanilyen módon született a tête de moine, más néven a „szerzetesfej”, az érlelt svájci sajtféle, melyet a berni Jura-hegységben található Bellelay kolostor egy ismeretlen sajtkészítő szerzetese talált fel. Első alkalommal – ugyan még eltérő megnevezéssel – egy 1292-ben született kézirat tesz róla említést, mai nevét pedig az 1800-as évek elején, a szerzetesrendek betiltását követően kapta, amikor is Napóleon katonái rábukkantak az öntőformákra a kolostor pincéjében, és egy girolle nevű kaparóeszköz segítségével megkóstolták a sajtot. A megkapart, lereszelt sajtformák a szerzetesek frizurájára, a tonzúrára emlékeztetették a katonákat.



A sajtok királyai



Az érlelt sajtok elképesztő népszerűségre tettek szert a középkorban. Bartolomeo Sacchi, a neves humanista és gasztronómus az 1400-as évek derekán így írt: „Két sajtféle vetekszik az elsőbbségért. A marzolino („márciusi”), ahogy Toszkánában nevezik, melyet márciusban készítenek, és az Alpok lábainál készülő parmezán, melyet gyakran (május hónap olasz nevéből eredően) maggengónak is neveznek.” A francia történész, Léo Moulin szerint legalább húszféle sajt eredete a középkorra vezethető vissza. Ezek közé tartozik a montasio (amely ugyan az 1200-as években született a Moggio Udine Apátságban Friuli tartományban, azonban a név először egy 1775-ös árcédulán volt olvasható), valamint a mozzarella is, amelyet már a Kr.e. 5-6. században is készítettek Dél-Itáliában. Középkori neve onnan ered, hogy a tejmasszából fonatokat készítettek, abból darabokat vágtak le (mozzare: vágni olaszul). Egy 12. századi, Capuában (ma Caserta) talált feljegyzés szerint pedig a helyi San Lorenzo kolostor szerzetesei minden zarándoknak adtak belőle.



Kereskedelmi célok



A középkorban a sajt azonban nem csak a kolostorok és falvak fontos élelmiszertartaléka volt, ugyanis a tejtermékeket fizetőeszközként is használni kezdték. A földművesek gyakran sajttal fizettek a kolostoroknak és a földesuraknak a földhasználat jogáért. Egy 1380-ból származó okirat szerint például a Bergamo mellett található Val Taleggio földműveseinek „ducentum pensa casei boni pulchri ac bene axaxonati”, azaz kétszáz peso (kb. 7 kg-nak megfelelő antik mértékegység) „jól érlelt és szép” sajtot kellett a milánói hercegnek beszolgáltatniuk. Feltehetőleg kereskedelmi értékének köszönhető, hogy az 1400-as évekre az előkelőbb társadalmi osztályok előítéletei is megszűntek a sajttal szemben. Elég csak Pantaleone de Confienza híres Summa Lacticiniorum című, 1447-ben született tejtermékekről szóló értekezésére gondolni: a Savoya család szolgálatában álló orvos Piemonte, Valle d’Aosta, Emilia Romagna, Toszkána, Franciaország, Anglia, Németország és Flandria sajtjait méltatta, melyet a szegények „étkezések előtt, alatt és után is”  fogyasztottak, de a „királyok, hercegek, bárónők, nemesek és kereskedők” asztalán is gyakran helyt kapott. Az ókor óta létező sajtok köre tehát jelentősen bővült a középkor évszázadai alatt. Bár eleinte a szegények és a szerzetesek eledelének számított, a későközépkorban már minden társadalmi osztály asztalára felkerült. Akkoriban terjedt el az az orvosok által támogatott, máig élő szokás is, miszerint étkezések után tanácsos sajtot fogyasztani.



Kép és szöveg: mult-kor.hu


Képméret
623*435
Fájlméret
124 Kbájt
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás