Főoldal / Albumok / Brainman magazin /

Kürtvirágok nyomában

Kürtvirág Sarracenia purpurosa Pouzin Olivier.jpg A kürtvirágok rovarfogó mechanizmusaBélyegképekA kutyák füleinek gondozásáról


Kürtvirágok nyomában



Kép: Sarracenia purpurosa, Fotó: Pouzin Olivier



A Sarraceniaceae családhoz tartozó Sarracenia (Észak-Amerikai kürtvirág) nemzetség 11 fajt foglal magába. Ugyanezen családba tartozik még a Darlingtonia és a Heliamphora nemzetség is. A kürtvirágok Észak-Amerika keleti partvidékén, Texasban, északon a Nagy-tavak környékén és Délkelet-Kanadában őshonosak. A legtöbb faj Délkelet-Amerikában él, míg a Sarracenia purpurea felhatol egészen Kanadáig.  Élőhelyük alacsony tápanyag tartalmú, nitrogén szegény, savanyú tőzeges, állandóan nedves, mocsaras területek, ahol csak kevés növény képes életben maradni. Rovaremésztő tulajdonságuk kialakulása is ennek köszönhető: a növények így pótolják a talajból hiányzó, de a növekedésükhöz elengedhetetlenül szükséges tápanyagokat. A rovarokat a kürt és a fedő közötti nyakrészen, valamint a kürt, és esetenként a fedő szélén termelődő nektár, illetve a csapdák látványos színe, mintázata és illata vonzza. Ez a többrétű csalogatás segíti, hogy a növény eredményesen “vadásszon” a repülő vagy mászó rovarokra. Érdekes módon, egyedül a Sarracenia purpurea és a Sarracenia rosea csapdája tartalmaz folyamatosan jelentős mennyiségű esővizet, a többi faj esetében a kürtök belseje csaknem száraz. Ezeknél a csapda belsejében, az elfogott zsákmányt, csak kis mennyiségben kiválasztott fehérjebontó enzim bontja le.



A kürtök népszerűek



A helyenként tömegesen előforduló, látványos növényeket, a helybeli kereskedők előszeretettel gyűjtik, mivel a levágott csapdák vázába rakva sokáig nem száradnak el. A szebbnél szebb mintázatú kürtöket a virágkötők csokornövénynek is használják érdekes formája és tartóssága miatt. Ennek a tömeges gyűjtésnek köszönhetően mára több faj az eredeti, nagy területeket felölelő élőhelyéről visszaszorult, veszélyeztetetté vált. A helyzeten az egyre szaporodó növénygyűjtők tábora sem segít, akik sokszor a törvények és tiltások ellenére keresik a ritka változatokat, felbolygatva ezzel az élőhelyeket.  A kürtvirágok a tudomány számára is kimeríthetetlen kutatási alapot szolgáltatnak. Ezek a kutatások nem csak az élőhelyeket, hanem a növények életmódját, mikro- és makroszkópikus felépítésüket is górcső alá veszik. Az egyre szaporodó tudás elősegíti mind az élőhelyek, mind az egyes Sarracenia fajok megmentésére irányuló erőfeszítéseket.



Észak-Amerikában



Tíz faj Észak-Amerika keleti partvidékén, a délkeleti síkságokon őshonos. Egy faj, a Sarracenia purpurea felhatol messze északra, és Kanadában is előfordul, ugyanakkor élőhelye a kontinens belseje felé is benyúlik. A tipikus meleg-mérsékeltövi éghajlat miatt, minden Sarracenia fajnak szüksége van a nyári növekedési és a téli pihenőidőszakra. Egyes fajok vagy alfajok, mint például a Sarracenia alabamensis, Sarracenia jonesii és Sarracenia purpurea subsp. venosa var. montana a kontinens belseje felé fekvő hegyekben élnek. Élőhelyüket tekintve a Sarracenia fajok állandóan nedves, sásokkal fedett, mocsaras, füves területeken élnek. Ezen területek talaja gyakran savanyú (pH 4-5), homokos, és sokszor előfordul a Sphagnum moha is. Rendszeresen találunk a sok nedvességhez szokott, savanyú talajt kedvelő, hosszú levelű mocsári fenyőket (Pinus palustris) is, melyek csoportjai között lévő nyitott területeken élnek a kürtvirágok. Kísérő növényként több más, rovaremésztő növényt is találunk, mint például a hosszúkáslevelű harmatfű (Drosera intermedia), fonállevelű harmatfű (Drosera filiformis), kereklevelű harmatfű (Drosera rotundifolia), zegzugos rence (Utricularia subulata) stb. A talaj tápanyag tartalma, főként nitrogén tartalma, igen alacsony, mert az sokszor lassan, de folyamatosan áramló víz miatt, nem marad meg a területen, kimosódik. Ez a környezet váltotta ki a rovarfogó képesség kialakulását is ezeknél a növényeknél, hogy képesek legyenek az elfogott zsákmányból fedezni a fejlődésükhöz szükséges tápanyagokat. A vízszint, erős esőzések után sokszor megemelkedik, és az alacsonyabb termetű fajok (Sarracenia psittacina) ilyenkor időlegesen akár víz alá is kerülhetnek. A növények az erősen napsütötte, nyílt tisztásokon nőnek, az árnyékos területeket általában kerülik. A sok fény hatására a csapdák színe élénken színesedik, vörösödik. Több olyan mesterségesen betelepített élőhely is ismert, ahová a lelkes gyűjtők vitték be az egyes fajokat, de eredetileg nem éltek ott ezek a növények. A legrégebbi ilyen a Jura hegységben fekvő, mintegy százéves élőhely. Hasonló betelepítések ismertek Svájcban, Írországban, Angliában (Lake District), Németországban (Bajorország, Lusatia) is.



Felfedezők



A Sarracenia fajokat a XVI. században fedezték fel, amikor Kolumbusz Kristóf (olasz utazó és, felfedező) megérkezett az “új világba”. Matthias de L'Obel (francia orvos, botanikus; róla nevezték el a Lobeliaceae (Lobélia) nemzetség növénytani családot) 1576-ban megjelent, Stirpium Adversaria Nova című művében már szerepel a Sarracenia minor (Limpidi folium néven) egy illusztrációja. Első leírásuk mégis Carolus Clusius (flamand orvos és úttörő botanikus) nevéhez fűződik, aki 1601-ben – mint az később kiderült – Sarracenia purpurea subsp. purpurea egy szárított példányát kapta meg és írta le. A leírásában, mint Limonium peregrinum szerepelt a növény. Sajnos a begyűjtött példány pontos eredete nem ismert, mert ekkortájt számos felfedező járta a kontinenst és gyűjtötte az addig ismeretlen fajokat. Martin Cheek és Malcolm Young (angol botanikusok) szerint a legvalószínűbb forrás a Jacques Cartier (francia felfedező) 1534 és 1541 közötti Quebec-i expedíciója lehetett. A törékeny, virágtalan példány szolgált végül a 60 évvel későbbi, de pontatlan besorolású leíráshoz.  Az első, élő példányt, egy Sarracenia purpureat, ifjabb John Tradescant angol botanikus és kertész (aki apja halálát követően, I. Károly angol király főkertésze lett) találta Virginiában, és személyesen vitte Angliába 1640-ben, ahol sikeresen nevelte is. Angliában a kürtvirágok ettől kezdve rendkívül népszerűvé váltak, és a későbbi, XIX. századi angol kertekben rendszeresen nevelték a növényeket. Ennek ellenére, Amerikában, ahol vadon nőnek, csak az angliai népszerűségüket követően figyeltek fel a növényekre.  A kanadai botanika atyjának tartott Michel Sarrazin (francia származású, kanadai tudós és botanikus) az 1700-as évek elején küldött egy élő Sarracenia purpurea példányt a párizsi Joseph Pitton de Tournefortnak (francia botanikus), aki később le is írta a fajt és Sarrazin tiszteletére el is nevezte róla. Carl Linnaeus (Carl von Linné) svéd botanikus (a mai botanikai nevezéktan és besorolási rendszer megalapítója) 1737-ben elfogadta ezt az elnevezést, és az 1753-ban megjelent, Species Plantarum című művében már szerepeltette a Sarracenia purpurea és a Sarracenia flava fajokat.



További kutatások



Ugyancsak az 1700-as években Mark Catesby (angol botanikus) számos új Sarracenia fajt írt le, de vizsgálatai szerint, az „üreges levelek” csupán menedéket, védelmet szolgáltat a rovarok számára. 1793-ban William Bartram (amerikai természettudós, a vénusz légycsapó megismerésében is nagy szerepet vállalt) is feljegyezte Dél-Karolinai utazása során, hogy ezek a növények rovarokat fognak el csapdáik segítségével, de ugyanakkor kétkedését is kifejezte, hogy ez bármilyen előnyt is jelentett volna a növény számára.  Ez a nézet egészen 1815-ig élt, amikor az amerikai orvos-botanikus, James MacBridge megfigyelte, hogy a rovarokat vonzza a kürtvirágok fedelén és a csapda peremén kiválasztott nektár. Az „On the Power of Sarracenia adunca to Entrap Insects” (Sarracenia adunca = Sarracenia minor) című írásában leírja, hogy az odacsalogatott rovarok beleesve a csapdákba el is pusztulnak. 1870-ben Joseph Hinson Mellichamp és William Marriott Canby amerikai botanikusok megállapították, hogy az elfogott rovarok lebomlását gyorsítja a csapda belsejében kiválasztott folyadék. Végül 1904-ben C. A. Fenner amerikai botanikus összegyűjtve az addigi ismereteket, bebizonyította, hogy a kürtvirágok ragadozó életmódot folytatnak. Ezt a megállapítást támasztotta alá a Joseph Samuel Hepburn, E. Quintard St. John és Frank Morton Jones amerikai kutatók 1920-ban írt tanulmánya is. 1930-ban Edgar Theodor Wherry (amerikai ásvány- és földtudós, botanikus), laboratóriumi és terepi vizsgálatai, aki már 9 fajt különített el, jelentősen kibővítették ismereteinket a Sarracenia fajokról.



Az első hibridek



Az első sikeres, kultúrában történő virágzást 1773-ban jegyezték fel, míg az első mesterséges hibridet (Sarracenia flava X Sarracenia leucophylla) 1874-ben David Moore, a Royal Dublin Society Botanic Garden igazgatója mutatta be az International Botanical Congress in Firenze nemzetközi kongresszuson. Később az irodalomba ez a hibrid, mint Sarracenia X moorei került be. Egy másik, 1872-ben létrehozott mesterséges hibrid is fűződik David Moore nevéhez, a Sarracenia X popei, amelyet a Sarraceni flava és a Sarracenia rubra keresztbeporzásából hoztak létre.  Ugyancsak David Moore írta le az első természetes hibridet is 1894-ben, amely a Sarracenia flava és a Sarracenia purpurea kereszteződéséből jött létre. Ettől kezdve több, a természetben is előforduló hibridet is leírtak, mint például a Sarracenia stevensii; Sarracenia flava X minor (1903); Sarracenia leucophylla X flava (1903); Sarracenia moorei (Sarracenia mandaiana néven, 1905); Sarracenia leucophylla X purpurea (1905); Sarracenia minor X psittacina; Sarracenia courtii; Sarracenia catesbaei (1905). Létrehozták az első, többszörös hibridet is ([Sarracenia flava X purpurea] X flava, Ponce de Leon).



Forrás: husevoinfo.pe.hu


Képméret
781*541
Fájlméret
529 Kbájt
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás