Főoldal / Albumok / Címke Gyógyhatású természet /

Az ópium története

makgubo wiki.jpg Az étcsokoládé erősítheti a memóriátBélyegképekB12 - Az agy vitaminja


Az ópium története



Kép: Mákgubó ópium aratás után, Fotó: Laughlin Elkind



Az ópium évezredek óta használatos nyugtató, fájdalomcsillapító szer. A mák éretlen termésének a levegőn koagulált nedve, amely sokféle alkaloidot tartalmaz (morfin, kodein, papaverin stb.). Erős narkotikum, a belőle előállított legveszélyesebb kábítószer a heroin. A gyógyszeripar fájdalomcsillapítóként, görcsoldóként stb. használja. Rómában, Perzsiában, Indiában már időszámításunk előtt is használták. A görög és római orvosok már gyakran használták, egyes népek csodatévő erőt tulajdonítottak neki. Európában a 17. századtól a vezető fájdalomcsillapító. 1805-ben Friedrich Wilhelm Adam Sertürner vonta ki a mákból az ópium fő hatóanyagát, egy rendkívül erős fájdalomcsillapítót, a morfint. Ezt tekintjük az első ópium-alkaloidnak. 25 különböző alkaloidot tartalmaz. A 19. században az ópiumot társadalmilag elfogadott módon laudánum formájában fogyasztották: alkoholos oldat (tinktúra), 10 százalék ópium tartalommal, fahéjjal vagy sáfránnyal ízesítve. Kábítószerként először a 14. században használták, a 20. században rohamosan teret hódított a heroin, kodein és más, rendkívül erős függőséget okozó alkaloidja. Az ópium latin eredetű szó, a latinba pedig a görög ópionból került (jelentése "lé, nedv"); régies elnevezése áfium, amely a nyugat-törökországi Afyon tartomány nevéből származik (valószínűleg szintén a görögből). A használatára vonatkozó első adatok több mint 3500 évesek. Abban az időszakban, amikor gyógyszerként alkalmazták, az ópiumot kizárólag szájon át vették be. Kábítószerként először Törökországban használták. A 18. században már felismerték gyilkos hatását: tartós használata teljes testi-lelki összeomláshoz vezet.



A kínai történet



Az európaiak, Angliával az élen, a kor legnagyobb kereskedői voltak, és a kábítószer nagy részét saját ázsiai gyarmataikon termesztették.  1600-ban megalakult a Brit Kelet-indiai Társaság. A társaság óriási hatalommal rendelkezett. A 17. század folyamán Kínával is kereskedni kezdett. A kétoldalú áruforgalom eleinte nagy kínai aktívumot mutatott. Amikor tudomásukra jutott, hogy a portugálok saját gyarmatukon, Makaón keresztül jó áron adnak el Kínában ópiumot, 1773-ban a társaság vezetői elhatározták, hogy a Kínába irányuló exportjuk középpontjába az ópiumot állítják. (Az ópiumot Indiában termelték.) Az angolok így próbálták megvetni a lábukat Kínában, ugyanis Kína mindig elzárkózott a nyugati világ elől. Indiában hozzákezdtek a jó minőségű ópium termeléséhez. A kereskedelem hamarosan rendkívül sikeressé vált, a "Benares" márka fogalom volt. Hamarosan robbanásszerűen elterjedt az ópium egész Kínában, ahol azt korábban is ismerték, de elterjedése nem volt jelentős. A virágzó kereskedelem révén a Kelet-indiai Társaság hatalmas pénzösszegekhez jutott, ez szemet szúrt a brit birodalom többi kereskedőjének is. 1834-ben megszavazták a társaság monopóliumának eltörlését. Az ópium importjának nyilvánvalóan katasztrofális egészségügyi és gazdasági következményei miatt 1839 márciusában Kína betiltotta az ópiumimportot, és az ország területére becsempészett nagy mennyiségű kábítószert megsemmisítette. Ennek következményeként néhány hónappal később kirobbant az első ópiumháború Anglia és Kína között.



Az első ópiumháború



A kínai hadsereg hatalmas technikai hátrányban volt, legalább tízszeres létszámbeli fölényét nem tudta kamatoztatni. Az angolok rövidesen bevették Kuangcsout (1757-től az egyetlen törvényes külkereskedelmi kikötő Kínában Kanton volt), elfoglalták Sanghajt, Csencsiangot és Nankingot. Kína elvesztette a háborút, kénytelen volt engedélyezni a kereskedelmet, 1842-ben Hongkong brit fennhatóság alá került. Daoguang császár próbálta visszaszorítani az ópium terjedését, a mák termesztését, de nem sok sikerrel. A háborút az 1842. augusztus 29-én elfogadott egyenlőtlen szerződés, a nanjingi egyezmény zárta le, ebben azonban nem is utalnak az ópiumkereskedelemre. A szerződés főbb részei: Kínát 21 millió dollár jóvátétel fizetésére kötelezték, és 5 kikötőjét meg kellett nyitnia a külföldi kereskedők előtt.



A második ópiumháború



1856-ban, egy álincidens következményeként kitört a második ópiumháború is, ezúttal már más országok is részt vettek a háborúban. Kína – az előző háborúhoz hasonlóan – most is vereséget szenvedett. Kénytelen volt további engedményeket adni az ópiumkereskedelemmel kapcsolatosan, az angolok hamarosan egész Kínára kiterjeszthették ezt a tevékenységüket.  Kína végzetesen meggyengült, a Csing-dinasztia bukása elkerülhetetlen volt, melyet csak az ország hatalmas mérete és az európai hatalmak érdekei akadályoztak meg. A kereskedelem tovább folytatódott, egyes ópiumkereskedők tetemes vagyonra tettek szert. Anglia haszna az ópium-kereskedelemből rövidesen évi több millió fontsterling lett. Egyes indokínai országok az állami bevételük nagy részét az ópium-kereskedelemből nyerték. A környező országok is kihasználták az ópium nyújtotta lehetőségeket, ahol nem termelték azt, ott óriási adóval sújtották a kereskedelmet, máshol a feldolgozás révén tettek szert hatalmas pénzösszegekre. Az ópium-háborúkat követően az európai nagyhatalmak sorra szereztek meg tengerparti kínai területeket, ahol kereskedelmi lerakatokat építettek ki. A birodalom méretének köszönhetően egy állam sem tudta az egész területet az uralma alá vonni, ehelyett un. koncessziós területeket hoztak létre (ahonnan sértő szövegű táblákkal olykor ki is tiltották a kínaiakat, például Sanghaj). Ez volt az ún. félgyarmati státusz. A kínai hatóságok jogköre még saját területen is rendkívül korlátozott volt, így pl. ha európai követett el bűncselekményt, bármennyire is nyilvánvaló volt a bűntett, ha az európai hatóságoknak nem volt tudomásuk róla, illetve nem volt előttük semmit bizonyíték, akkor azok a bűncselekmények büntetlenek maradtak. Végeredményben a Csing-dinasztia 1912-es bukásának nyitányai az ópium-háborúk voltak.



Napjainkban



Napjainkban az ópiumtermelés legnagyobb része Afganisztánra, Mianmarra és Laoszra koncentrálódik. Afganisztán GDP-jének 50%-át a kábítószer-termelés adja. Afganisztán mára a világ második legnagyobb kábítószer-termelő vidékévé vált. Iránnal és Pakisztánnal az Aranyfélhold (Golden Crescent) ópiumtermelő övezetet alkotják. A tálib rezsim csak a szer fogyasztását tiltotta, az előállítást nem, sőt a termelt árura 10%-os adót is kivetett. A tálib rezsim megdöntése után a nyugati államok célul tűzték ki a termelő területek megsemmisítését. A fellépések ellenére a kábítószert előállító földterületek nagysága tovább növekszik, és bár tetemes mennyiséget foglalnak le az afgán-iráni határon, Afganisztán szinte minden tartományában biztos megélhetést jelent a termelés. A világ másik nagy ópiumtermelő övezete az ún. Aranyháromszög (Golden Triangle), melyet Mianmar, Thaiföld, Vietnám és Laosz alkot. Az Aranyháromszög legnagyobb termelője Mianmar (~90%), a hatalom – Afganisztánhoz hasonlóan – itt is megadóztatja a termelőket, próbál minél nagyobb hasznot hajtani a kábítószer-kereskedésből. A nyers ópiumot a burmai-thai határon lévő laboratóriumokban dolgozzák fel. A kábítószert a későbbiekben a thai, vagy hongkongi kikötőkben lévő elosztóközpontokba szállítják, majd a nemzetközi kábítószer-kereskedelembe kerül. További fontos ópiumtermelők: Mexikó és Kolumbia.



Forrás: Jordán Gyula - Tálas Barna: Kína a modernizáció útján a XIX-XX. században, Vadász Sándor: 19. századi egyetemes történelem 1789-1914, archive.is, wikipedia.hu, Martin Booth: Az ópium története, Szécsi Noémi: Nélkülönözhetetlen háziszer: Az ópium a 19. században



Link:



A kábító mákgubó


Képméret
960*653
Fájlméret
246 Kbájt
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás