Főoldal / Albumok / Címke Állatok világa /

A szitakötők világa

Szitakötő szeme közelről  dphotographer.co.uk.jpg A százlábú géntérképeBélyegképekA tarpán története


A szitakötők világa



Kép: Szitakötő szeme közelről,  Fotó: dphotographer.co.uk



Világszerte mintegy 6000 a ma ismert szitakötőfajok száma, zömük a trópusi területek lakója. Az Európában élő 143, illetve a közép-európai 84 faj így meglehetősen kevésnek számít. A hazánkban élő 64 szitakötőből 22 faj törvényes védelem alatt áll, közülük öt fokozottan védett, ez utóbbiak eszmei értéke 100 000 Ft.



Két fő csoport



A szitakötők két fő csoportra oszlanak. A kisszitakötők vagy egyenlőszárnyúak (Zygoptera), illetve a nagyszitakötők vagy egyenlőtlenszárnyúak (Anisoptera). A kisszitakötők – nevüknek megfelelően – kis vagy közepes termetűek (legalábbis az európai fajok), viszonylag gyenge testfelépítésűek és ebből következően nem túlságosan jó repülők. Röptük egyenetlen, szökellő, egy repülés alkalmával többnyire csak néhány méteres távolságot tesznek meg. A nagyszitakötők ezzel szemben erőteljes felépítésűek, nagyobb testtömegüknek és főképpen jóval vastagabb és erősebb szárnyuknak köszönhetően kiválóan repülnek, akár jelentős távolságra is eljuthatnak.



Kisszitakötők



A kisszitakötők vagy egyenlőszárnyúak egyik jellegzetes faja a sávos szitakötő (Calopteryx splendens), a hím teste zöldesen csillogó acélkék, szárnyán hatalmas, sötétkék foltok láthatók, míg a nőstény egyszínű fémzöld, szárnyai barnásan füstösek. A díszes légivadász (Coenagrion ornatum) kisebb, testét kék-fekete mintázat díszíti, szárnya színtelen, átlátszó. Magyarországon védett, eszmei értéke 10 000 Ft és egyben Natura 2000 jelölőfaj. A foltosszárnyjegyű rabló (Lestes barbarus) könnyen felismerhető jellegzetes, kétszínű szárnyjegyéről.



Nagyszitakötők



A nagyszitakötők vagy egyenlőtlenszárnyú szitakötők alrendjébe tartozik a tarkán mintázott potrohú nádi acsa (Aeshna mixta). Jellegzetes megjelenésű faj a feketelábú szitakötő (Gomphus vulgatissimus), melynek testén a fekete és az élénksárga-sárgászöld erős kontrasztja figyelhető meg. Potrohának vége bunkószerűen megvastagodott. Védett, természetvédelmi értéke 5000 Ft. Az egyik leggyakoribb faj nálunk a közönséges laposhasúacsa (Libellula depressa). A hím potroha világoskék, a nőstényé sárgásbarna, szárnyuk tövén nagy feketés folt található.



A szitakötők testfelépítésének főbb vonásai



A szitakötők sajátos megjelenésük folytán a nem szakember számára is azonnal felismerhetők, jóllehet színezetük, méretük, alakjuk még a hazai, viszonylag csekély számú faj esetében is meglepően változatos. Míg a kisszitakötők szeme a fej két oldalán jól elkülönül, a nagyszitakötőké a fajok nagy részénél hosszabb-rövidebb szakaszon összeér, és gyakran teljesen beborítja a fej oldalsó részét. A páros rágók és állkapcsok a ragadozó életmódnak megfelelően igen erősek és az áldozat fölaprítására szolgálnak. A repülő életmód következtében a tor igen erőteljes felépítésű, három ferde tengelyű szelvényből áll: az elő-, közép- és utótorból. A szelvények ferdesége akkor látszik, ha a rovart oldalról nézzük. Az egybeforrt közép- és utótor belsejében óriási légzsákok és hatalmas izomkötegek találhatók, melyeknek a repülésben van szerepük. A szárnyak rendkívül bonyolult módon kapcsolódnak a torhoz, aminek következtében a szitakötők külön-külön is tudják mozgatni a szárnyaikat, így nemcsak a rovarokra általánosan jellemző repülési módra(azaz a hát- és a haslemezekhez tapadó izomkötegek összehúzódása és elernyedése révén a szárnyak egyidejű emelésére és süllyesztésére) is képesek, hanem olyan sokféle manőverre, amely szinte páratlan az élővilágban. Ilyen többek között az egy helyben lebegés vagy a hátrafelé repülés. A lassabban repülő kisszitakötőknél a két szárny többé-kevésbé azonos módon működik, a gyorsabban repülő nagyszitakötőknél viszont a hátsó szárnynak főleg a meghajtásban, az elülsőnek viszont a kormányzásban van nagyobb szerepe.



A szárnyak



A szárnyak sűrű érhálózattal ellátott, üvegszerűen áttetsző lemezek. A két szárnypár a kisszitakötőknél csaknem egyforma, innen kapták a másik nevüket (egyenlőszárnyúak). A nagyszitakötők hátsó szárnya erősen kiszélesedett, így a két szárnypár eltérő alakú (egyenlőtlensszárnyúak). A szárnyak elülső szegélyén két feltűnő képződmény található: a szárny középső harmadában lévő és a szárny ívét erősen megtörő szárnybütyök (nodus), illetve a szárnycsúcs közelében lévő, erekkel határolt, erősen kitinizált és többnyire feltűnő színű mező, a szárnyjegy. A határozásban fontos lehet még a szárny tövénél található sajátos alakzat, a szárnynégyszög (kisszitakötők) és a szárnyháromszög (nagyszitakötők) is.



A lábak



A lábak felépítése megfelel a rovarokra jellemző általános járólábtípusnak, annak eredeti funkcióját azonban már elvesztette. Két fő feladata a leüléskor az alzaton vagy a növényzeten való megkapaszkodás, illetve a zsákmány megragadása és fogva tartása. A potroh feltűnősen hosszú és vékony. Tíz viszonylag lágy, csőszerű, rugalmas hártyákkal összekapcsolódó és így tágulékony ízből, a potrohgyűrűkből áll. Az ízek mozgékonyan kapcsolódnak egymáshoz, így összetolhatók, de szögben meg is hajlíthatók. A szitakötők kivétel nélkül ragadozók, csak élő állatokkal táplálkoznak, többnyire náluk kisebb testű rovarokkal. Az egyenlőtlenszárnyúak vagy nagyszitakötők a levegő akrobatái, szúnyogokból, legyekből, böglyökből, lepkékből és más, repülő rovarokból álló zsákmányukat hosszabb-rövidebb légihajsza során ejtik el. A kisebb rovarokat a levegőben, repülés közben fogyasztják el, a nagyobb zsákmánnyal a növényzetre, faágakra telepednek.



A szitakötő szeme



A szitakötőknek három pontszeme és két összetett szeme van. A zsákmány megszerzésében hatalmas (a nagyszitakötők esetében szinte az egész fejüket beborító) összetett szemüknek van kulcsszerepe. Észlelésük hatékonyságát a csaknem 360 fokos szögben elfordítható fejük tovább fokozza. Az összetett szem tíz-, húsz- esetleg harmincezer egységből áll, és mozaikszerű képet állít elő a külvilágról. Biztos, hogy az így létrejövő kép számos tekintetben alatta marad az emberi szem által alkotott kép minőségének, viszont a mozgás érzékelésében a rovar sokkal többre képes. Előttünk ugyanis a villámgyorsan mozgó tárgyak összefolynak, míg a szitakötő szeme a századmásodperces vagy még rövidebb idejű változásokat is észleli. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a szitakötők, és általában a rovarok a poláros fényt és a számunkra láthatatlan ultraibolya fénytartományt is érzékelik.



A szitakötők szaporodása



A frissen kikelt szitakötők – felnőtté válásuk kezdeti időszakában – igyekeznek eltávolodni a kibújási helyüktől. Ez a viselkedés elsősorban a túlélés szempontjából hasznos. A víz mellett tartózkodó, már előbb kikelt és ivarérett – agresszív, territoriális – egyedek a fiatal, törékeny fajtársaikban súlyos sérüléseket okoznának. További előnye a víztől való átmeneti eltávolodásnak a populációk génkészletének keveredése, mivel ekkor a szomszédos vagy akár távolabbi kolóniák között jöhet létre kapcsolat. A kiszíneződött és ivaréretté vált szitakötők hamarosan párt keresnek. A hazai fajok közül a kisszitakötők egyes csoportjainál kifejezett udvarlási szertartást lehet megfigyelni. Ennek a násztáncnak a feladata részben a fajazonosság eldöntése – udvarlás közben a ugyanis a hímek jellegzetes faji bélyegeiket mutogatják –, és a nőstény általi elfogadásról való meggyőződés.



Legtöbbször a levegőben



A szitakötők legtöbbször a levegőben, repülés közben választják ki egymást, s jó részük a levegőben is párosodik. A párzás bonyolultsága főként abból – a rovaroknál egyedülálló –anatómiai jellegzetességből adódik, hogy a hím ivarmirigye (heréje) a potrohvégen, míg a párzószerve (pontosabban az ondó tárolására és átadására szolgáló szerve) a potroh tövén található. (A párzás előtt így a hímnek a potroha előregörbítésével „fel kell töltenie” a potroha tövén található speciális szervét.) A párzási ceremónia egyik kulcslépése, hogy a hím eltávolítja a női ivarszerből az előző párosodásból származó spermát. Az aktus nyitányaként a hím páros potrohfüggelékeivel megragadja a nőstény nyakszirtjét (kisszitakötőknél az előtorát), és így láncszerűen összekapcsolódva hosszú utat is megtehetnek, miközben a hím repül elöl. A párzás úgy folytatódik, hogy a nőstény előrelendíti a potrohát, és a hím potrohtövéhez közelíti. Ebben a hím is segíti, először lábaival, majd párzókészülékének ivarkampóival megragadja a nőstény potrohvégét, majd párzószervéhez illeszti. A különleges alakzatban (melyet párzási keréknek, vagy szakszóval gyűrűkopulának nevezünk) is képesek repülni, és gyakran csak a megtermékenyítés után pihennek meg. Legtöbbször a párzás után sem válnak szét teljesen. A legtöbb faj a növények víz alatti szárának, levelének szöveteibe juttatja petéit, miközben a nőstény sokszor maga is víz alá merül. A vízbe került peték lesüllyednek az alzatra, ahol rövidesen az iszapba merülnek. A nőstény petéit lehelyezheti úgy is, hogy potrohát időnként a vízbe meríti vagy a víz felett repülve, a vizet szántva ejti petéit a vízbe.



A szitakötők embrionális fejlődése, lárvája és átalakulása



A tojásállapot többnyire csak néhány napig tart, olykor azonban elhúzódik, ilyenkor a rovar ebben az alakban is telel át. Az embrionális fejlődés végén a tojásból kibújó 1–2 mm-es féregszerű előlárva élete csak rövid ideig tart (percekig, néhány óráig, esetleg egy napig) és különösen azoknál a fajoknál van fontos szerepe, amelyek nem a vízbe, hanem a növények szöveteibe, talajba rakják tojásaikat. A lárvaállapot időtartama nagyon különböző, néhány hónap vagy akár több év is lehet, közben 9–16 alkalommal vedlenek, és a vedlések után visszamarad a lárvabőr (exuvium). A vedlésekre azért van szükség, mivel a rovarok kültakarója kitinből épül fel, amely nem képes tágulni, így a folyamatosan növekvő lárva időről-időre „kinövi régi ruháját”. A vedlések előrehaladtával a lárva fokozatosan egyre hasonlóbbá válik a kifejlett rovarhoz, az imágóhoz.



Ragadozó lárvák



A szitakötők lárvái a vízi életmódhoz jól alkalmazkodott ragadozók. A kisszitakötők lárváinak teste karcsú, megnyúlt, potroha végén három jellegzetes alakú tracheakopoltyúként működő farlemezeket viselnek, melyek feladata a légzés lebonyolítása, de segítségével úszni is tud. A farlemezek alakja, mintázata alapján a szitakötőfajok jól azonosíthatók. A kisszitakötők lárvái hajlékonyak, ezért kígyószerűen mozognak. A vízinövényeken tartózkodó kisszitakötők lárvái veszély esetén elrejtőznek, mozdulatlanná válnak az álcázásban reménykedve, vagy a menekülésben keresnek menedéket. A nagyszitakötők lárvái zömökebb és erőteljesebb felépítésűek, változatos alakúak. Többnyire az alzaton sétálva keresik áldozatukat, vagy a növényeken várakozva lesnek prédára. Fenyegetés esetén gyakran lendülnek ellentámadásba, vagy potrohvégükön található erős tüskéikkel védekeznek, esetleg fogóálarcuk bevetésével próbálnak ijesztőnek látszani. Bélkopoltyúval lélegeznek, nincsenek farlemezeik, így úszni sem tudnak.



A fogóálarc



Mindkét csoport jellemző képlete az alsó ajak módosulása révén létrejött fogóálarc. A hosszú fogó nyugalmi helyzetben összehajtott állapotban van a fej alatt, a végén egymás felé mozgatható, erős, fogazott lemezek találhatók. A szerkezet a zsákmány megragadására és a száj felé továbbítására szolgál. A zsákmányt észlelő szitakötőlárva rendkívüli sebességgel képes fogóálarcát előrelendíteni és áldozatát foglyul ejteni. A megfogás hatékonyságát növeli a végbélből kipréselt víz, mely a rakétaelv alapján nagy sebességgel előrehajtja a lárvát. A halálos szorításból szinte soha sincs menekvés, a szitakötők olykor fajtársaikat is megragadják és felfalják. (Ilyen esetben nem a támadó és a préda nagysága számít, hanem hogy ki intézett először támadást.) Áldozataik többsége azért többnyire a vízben élő féreg, rák, rovarlárva vagy más kisebb vízi élőlény. A nagyobb fajok kifejlett lárvái ebihalakat, sőt halivadékokat és kisebb halakat is képesek zsákmányul ejteni. Kisebb vizekben az óriás-szitakötő lárvája egyértelműen csúcsragadozónak számít: az utolsó vedlés előtt álló, akár 6 centiméteres lárva, több mint 1 cm-re is kilendíthető fogóálarcával valóban félelmetes ragadozó. A szitakötőlárvák természetes ellenségei a ragadozó halak, a rágójukból emésztőenzimet kibocsátó csíkbogárlárvák és a vízipoloskák.



Az utolsó vedlés



Az utolsó vedlés időszaka alatt a szitakötő nagyon sérülékeny, és fokozottan ki van téve a ragadozók (főleg a békék, madarak) támadásainak. Erre a kényes folyamatra éppen ezért későn este, éjszaka vagy kora hajnalban kerül sor. A lárva ilyenkor fölkapaszkodik egy vízből kiálló nádszálra vagy kőre, és igyekszik a víztől eltávolodni. Mikor kellő magasságban van, erősen megkapaszkodik, és pumpáló mozdulataival felhasítja szűkké vált lárvabőrét. A hasadás a fejen indul és a potroh felé halad. A lárva lassan kihúzza magát bőréből. Ilyenkor még alig hasonlít a kész szitakötőre, szárnyai apró csökevénynek látszanak. Éppen ezért szárnyereibe testfolyadékot pumpál, hogy a szárnya kifeszüljön. Órákat vesz igénybe ez a folyamat, a kikelés után egyszínű, mintázat nélküli test jellegzetes színeinek megjelenése pedig napokig, sőt inkább hetekig tart.



Szöveg: Szél Győző: Óriás szitakötő, az év rovara 2018-ban (Magyar Természettudományi Múzeum, Bogárgyűjtemény), rovartani.hu


Képméret
720*504
Fájlméret
182 Kbájt
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás