Főoldal / Albumok / Címke Európa /

A tűzzománc

tuzzomanc pschemp.jpg A Tisza történeteBélyegképekA végtelent kutatta a lehetetlen építmények királya


A tűzzománc



A tűzzománc egy iparművészeti és képzőművészeti technika, melynek lényege, hogy porrá tört színes üveganyagot egy hordozó alapra – úgynevezett recipiensre, legtöbbször fémre – olvasztanak, amely az utóbbival szervesen összeforr és felületét színesen díszíti. A zománc az ötvösség több ezer éves díszítőanyaga. Fejlődése során számos ötvöszománc-technika alakult ki. A 20. századra más művészeti területek jeles képviselői is felfedezték a zománcban rejlő lehetőségeket.



Fejlődése



A trákok az i. e. 13. századtól ismerték a zománcozást. Az i. e. 10–6. században a tárgyakat geometrikus mintákkal díszítették. A trák ötvösművészet az i. e. 6. század végétől az i. e. 3. század elejéig élte virágkorát. Az ókori görögök az egyiptomiaktól vették át a zománcozás technikáját, melyet továbbfejlesztettek és önálló eljárásokkal gazdagítottak. Alkalmazták a domborművű zománcot, de gyakoribbak voltak a rekeszzománc alkalmazásával készült művek, melyeken a zománc nem éri el a rekesz magasságát. A Római Birodalomban főképp a kelta őslakosságú provinciákban jelent meg a zománcművészet az 1. század végén, virágzása a 2. század második felétől a 3. századig tartott. A kereskedelmi útvonalak szervezettsége nagyban elősegítette a zománc terjedését. Ezek a római provinciális zománcművek különleges darabok, melyek valamilyen kiváltságos személy birtokában lehettek. A római kori rekeszzománc jellemzője, hogy a zománc általában a lemez egész felületét díszíti.



A svájci kelta lelőhelyről elnevezett La Tène-kultúra fejlett zománcművészettel rendelkezett, ennek három korszakát különböztetik meg. Az első korszakban – i. e. 450 körül – leginkább bronzból készült tárgyakon alkalmaztak tűzzománcot. Ismerték a beágyazott zománc technikáját is. A második korszakban, az i. e. 300-as évektől már a vasat is zománcozták, illetve bővült a zománcozott tárgyak köre. A harmadik korszakban, az i. e. 2–3. század fordulóján még több területen alkalmazták a zománcozás technikáját, mind a rekesz-, mind a beágyazott zománcot. A nyugati kelta törzsek területén fejlődött ki a legkorábban – időszámításunk kezdete körül – a bronzedények, nyeles csészék, stb. zománccal való díszítése. Nemcsak a lakosság, hanem a katonaság is szívesen vásárolta a zománcozott használati tárgyakat, ami elősegítette elterjedésüket a Földközi-tenger medencéje körül. A Kárpát-medence kelta lakossága is magas szinten alkalmazta a zománcot. Jellegzetes a női övláncok piros zománccal való díszítése.A Kárpát-medencében a népvándorlás korából is vannak zománcleletek, ezek leggyakrabban megszemélyesített mitikus állat- és emberalakokat ábrázolnak.



Magyarországi elterjedése



Magyar zománcleletek már a Honfoglalás időszakából is előkerültek, igaz, csak kis számban. A középkori magyar ötvösség első időszakának az Árpád-ház 300 évig (1000–1301) tartó uralkodását tartják. Ez a korszak nagyjából egybeesik a román művészet történetével. A magyarországi román kori művészet a pre-román Ottó kori, az itáliai, a bizánci, a honfoglaláskori magyar és a helyi előzmények és importtárgyak ötvözéséből alakult ki. Ekkoriban az ötvösség nagyon előkelő helyet foglalt el hazánkban, fő megrendelők a királyi udvar és az egyház, így nagy számban készültek királyi jelvények és egyházi ereklyék. A legjelentősebb tárgyak recipiense arany és ezüst. A bronzból és rézből készült tárgyak egyszerűbbek voltak. Ebből az időszakból a legfontosabb emlékek a Szent Korona, a Gizella kereszt, a Szent István ereklyetartó mellkeresztje (ami bizánci ajándék a 11. századból). Több Limoges-i zománc is fennmaradt Magyarországon, köszönhetően az importnak és a gyűjtésnek (melyet az egyházi tárgyak iránti igény vezetett).



Magyarországon a 14. és 15. században jelenik meg a gótika az ötvösművészetben. A magas színvonalú magyar ötvösmunkák európai hírnévre tettek szert. A 15. század elején addig ismeretlen technika honosodott meg hazánkban: a magyar sodronyzománc, mely szintén elterjedt egész Európában. Fő motívumai növényi eredetűek, jellegzetessége, hogy egész felületet díszít, az ornamentikát kiemeli a finom sodrony, a rekeszekben lévő színek tisztán elkülönülnek egymástól. Legfontosabb emlékünk Szent László hermája. A 16. század közepétől hanyatlásnak indult a technika alkalmazása. A 20. század elején a zománc újra megjelent az iparművészetben. Az 1960-as évektől nemcsak ötvösök, iparművészek, hanem szobrászok, festők is használják a tűzzománcot, így a technika a képzőművészet irányába terelődött.



Technikája



A zománcozásnak sokféle technikája van, közös bennük, hogy a száraz vagy nedves, iszapolt zománcport valamilyen módon a hordozó felületen vékony rétegben elhelyezik, majd az egészet kemencében kiégetik. Ha nedves anyagot használnak, azt előtte kiszárítják. Az alap hátoldalára szokás előbb kontrazománcot rakni, kiégetni a deformáció elkerülése érdekében. Az alaplemezt gyakran alapzománccal látják el, erre kerül a tényleges mű. A kiégetés hőmérséklete 700–820 °C. A zománc alkalmazásának módja szerint két fő csoportra osztható, festő jellegű és ötvös jellegű zománcozásra. A festőzománcok közé tartozik például a sablonzománcozás, a sgraffito és a festőzománc-technika. Az ötvöszománc alcsoportjai a rekeszzománc, a beágyazott zománc és a domborművű zománc. A rekeszzománc fajtái közé tartozik a bordázott zománc, a sodronyzománc, a filigrán zománc, az erdélyi zománc és az azsúrzománc. A beágyazott zománc alfajai közé tartozik a lapos relief és a kevert zománc.



Beágyazott zománc



Beágyazott zománc esetében az alapba vésett rajz árkait, mélyedéseit töltik ki zománccal. A lapos relief zománc úgy készül, hogy az alapot reliefszerűen vésik ki, majd az egész munkát zománccal borítják. Ekkor a zománc színe a domborulatok szerint látszik világosabbnak vagy sötétebbnek. Kevert zománc esetében a bemélyített nagyobb mezőket fém szalagokkal kisebb mezőkre osztják. A domborművű zománc lényege, hogy magas dombormű jellegű műveket vagy teljesen plasztikusan domborított formákat vonnak be részben vagy egészen zománccal.



Sablonzománc és sgraffito



A sablonzománcozás esetén a kiégetett alapzománcra sablont helyeznek a kívánt formának megfelelő kivágással, majd ezen keresztül rászitálják a zománcport a lemezre, és így kerül be a kemencébe. A sgraffito szó karcolást, kaparást jelent. Az ilyen technikával készült zománcképre rétegesen viszik fel a zománcot; a felső, még nem kiégetett zománcba belekarcolják a körvonalakat, visszakaparják a körbehatárolt felületet, majd újra égetik. Ez többször is megismételhető, a kaparás során mindig az előző réteg, a már kiégetett zománc tűnik elő.



Festőzománc és rekeszzománc



Festőzománc kép készítésekor nem alkalmaznak vésést vagy rekeszeket, hanem a lealapozott lemezre úgy viszik fel ecsettel a zománciszapot, mint a festők a festéket. Ebben az esetben különösen szükség van arra, hogy a művész tudja, a zománcoknak égetés után milyen színük lesz. Rekeszzománc készítésekor rekeszeket töltenek meg zománccal. A rekeszeket az alaplemezre forrasztott fémcsíkok határolják. Ezek többfélék lehetnek. Ha négyszögletes keresztmetszetűek, akkor bordázott zománcról, ha csavart drótból készülnek, akkor sodronyzománcról beszélünk. Filigrán zománc esetén vékony lapított drótok, filigránhuzalok belső mezőit zománcozzák, a rajzon kívüli rész zománcmentes. Az erdélyi zománcnál a rekeszek nincsenek szorosan egymás mellett. Az azsúr-, vagy áttört zománc esetében az alaplemezt eltávolítják, a zománccal töltött rekeszek ablaküvegek módjára áteresztik a fényt, a végeredmény hasonlít az üvegfestéshez. (Forrás: Royal Museum, wikipedia.hu)


Képméret
744*550
Fájlméret
347 Kbájt
Címkék
Európa
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás