jaguar01.jpg A hosszúszárnyú bálnák hosszú küzdelmeiBélyegképekA Jonson-ugrópók


A jaguár



A tigris és az oroszlán után a jaguár (Panthera onca) a harmadik legnagyobb macskaféle. Előfordulási területe az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részétől és Mexikótól kezdve, Közép-Amerikán és a dél-amerikai kontinens legnagyobb részén keresztül, egészen Paraguayig, valamint Argentína északi részéig tart. Az 1920-as évek első felére az USA-ból már szinte kiirtották a jaguárt. Az Arizona állambeli Tucson nevű város környékén élő állomány kivételével, mely valószínűleg fenntartja még magát, de a Mexikóból érkező bevándorlást megállítani hivatott fal építése elszigeteli az ott élő néhány példányt, ezért ennek a kisszámú populációnak sincs sok esélye túlélésre.



Megjelenésében a leopárdhoz hasonlít, azonban jobban megfigyelve látható, hogy az újvilági állat valamivel nagyobb és zömökebb testfelépítésű, mint az óvilági rokona, amely alacsonyabb és nyújtott testű. Viselkedése és az élőhelye inkább a tigriséhez hasonlít. Az esőerdőt részesíti előnyben, de számos élőhelyen fellelhető; egyaránt megtalálható mindenféle erdőtípusokban, mocsaras területeken, erdő közeli füves részeken és tengerpartokon is. Szintén viselkedési hasonlatosságot mutat a tigrissel azzal, hogy általában vízközelben él, és mint az ázsiai rokona, előszeretettel úszik. A jaguár magányos állat és lesből támad; az elterjedési területén csúcsragadozónak számít. Az élőhelyén megtalálható majdnem összes másik faj szerepel az étlapján. Kulcsfaj, mivel zsákmányaira vadászva egyensúlyban tartja az ökoszisztémában levő élőlényeket, így a növényevőknek nincs esélyük túlszaporodni és tönkretenni a helybéli növényzetet. Érdekesség, hogy a többi nagymacskához képest is igen erős a harapása. Ennek az erős harapásnak köszönhetően a jaguár fel tudja törni még a páncélos hüllők (teknősök) védőburkát is, és át tudja harapni az emlősök és a krokodilok koponyáját. Ezzel a módszerrel az áldozata fülén keresztül a fogait az agyáig juttatva megöli áldozatát. Ez az elejtési mód szokatlan a nagymacskák körében.



A Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) Mérsékelten fenyegetett fajként tartja számon a jaguárt. A faj egyedszáma manapság csökken és számára legnagyobb veszélyt az élőhelyeinek elvesztése, valamint a meglévők egymástól való elszigetelődése jelenti. Nemzetközi egyezmények tiltják a jaguárral és a testrészeivel folytatott kereskedelmet, mégis Dél-Amerikában a farmerek még jelentős mértékben pusztítják az ott élő állományát. Az emberi tevékenység eredményeként sok korábbi élőhelyéből már eltűnt, de a jaguár jelenlegi elterjedési területe mégsem kicsi. Korábban Amerika-szerte előfordult, ezért számos indián kultúrában megjelent, így például a maják és az aztékok mitológiájában is jelentős szerepet játszott.



Előfordulása



A jaguár amerikai állatnak számít, amióta a pleisztocén kor elején átlépte a Bering-földhídat. A mai állat ősét, amely megtette ezt az utat, Panthera onca augustának nevezik, és ez valamivel nagyobb volt, mint az utódja. A velünk kortárs állat előfordulási területe hatalmas, mivel az Amerikai Egyesült Államok délnyugati részétől kezdve Mexikón és a többi közép-amerikai országon, valamint Dél-Amerika legnagyobb részén keresztül egészen Argentína északi részéig tart. Manapság a következő országokban lelhető fel: Argentína, Belize, Bolívia, Brazília, Kolumbia, Costa Rica (főleg az Osa-félszigeten), Ecuador, Francia Guyana, Guatemala, Guyana, Honduras, Mexikó, Nicaragua, Panama, Paraguay, Peru, Suriname, az Amerikai Egyesült Államok és Venezuela. Salvadorból és Uruguayból kihalt. A belize-i Cockscomb Basin rezervátum 400 négyzetkilométernyi területén, a mexikói Sian Ka’an Bioszféra-rezervátum 5300 négyzetkilométernyi területén, a perui Manú Nemzeti Park 15 000 négyzetkilométernyi területén, a brazíliai Xingu Nemzeti Park 26 000 négyzetkilométernyi területén, továbbá sok más rezervátumban jelen van ez a ragadozó emlős.



Az Amerikai Egyesült Államok azért szerepel ennek a fajnak az elterjedési listáján, mert délnyugati részén, azaz Arizonában, Új-Mexikóban és Texasban újabban fel-felbukkantak jaguár egyedek. Az 1920-as évek elején az amerikai nagymacska előfordulásának északi határa a Grand Canyonnál, míg nyugati határa Dél-Kaliforniában volt. Ebben az országban az Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló) törvény szerint a jaguár védett állat, és a bundájáért való vadászata szigorúan tilos. 1996 és 2004 között az arizonai vadőrök időnként lencsevégre kaptak néhány jaguárt. 2004–2007 között a dél-arizonai Buenos Aires National Wildlife Refuge központ környékén 2–3 jaguárt észleltek; ezekből az egyiket, a Macho B nevűt 1996-ban is lefényképezték ebben a térségben. Ahhoz, hogy életképes, önfenntartó állománya lehessen az USA-ban, nemcsak e ragadozót kéne védeni, hanem a neki megfelelő zsákmányállatait is, továbbá összekötő folyosókat kéne biztosítani a mexikói állományokkal. 2009 februárjában az arizonai Tucson mellett egy 53,5 kilogrammos jaguárt láttak el jeladóval; ez a példány az eddigi megfigyelések szerint a legészakibb képviselője a fajának, tehát meglehet, hogy szaporodóképes állomány is van az Amerikai Egyesült Államok területén. Később Macho B-ként azonosították a jeladóval ellátott állatot. 2009. március 2-án újból befogták ezt a példányt, de az állat ezek után elpusztult; először úgy vélték, hogy veseelégtelenség miatt, de később az egyik vadőr bevallotta, hogy ő pusztította el ezt a ritka ragadozót. Feltételezések szerint ez a jaguár 16 éves lehetett, vagyis két évvel idősebb, mint más ismert, de vadon élő fajtársai



Ha teljesen elzárja a területet az USA és Mexikó közti fal, amely az illegális bevándorlást hivatott megállítani, az észak-amerikai jaguár helyzete drasztikusan megváltozik. Az USA-beli és a mexikói példányok többé nem keveredhetnek, tehát az északi állomány génállománya erősen leszegényedik, a beltenyészet pedig tönkreteheti az úgyis hajszálon függő populációt. Az Amerikai Egyesült Államokbeli jaguárok nemcsak, hogy nem fognak északabbra letelepedni, de végleg ki is halhatnak. A jaguár korábbi előfordulási területe az USA déli részétől Argentína északi részéig tartott, manapság viszont északon 1000 kilométert, míg délen 2000 kilométert veszített az egykori területéből. Az eljegesedés idejéből előkerült fosszilis maradványok 40 000 és 11 500 év közöttiek. Ezek a maradványok északon, például Missouri államban is előfordulnak. A kövületek alapján az ősjaguár 190 kilogrammos lehetett, tehát jóval nagyobb, mint mai utóda.



Közép- és Dél-Amerikában ez a csúcsragadozó esőerdőkben, nyíltabb, évszakonként elárasztott mocsaras területeken, valamint száraz füves pusztákon él, bár a sűrű erdőket részesíti előnyben. A szárazabb, füves élőhelyeit hamarabb elvette tőle az ember; úgyhogy a jaguár állományok az argentínai pampákon, a mexikói füves pusztákon és az USA délnyugati részén kezdtek hamarabb csökkenni. A jaguár egyaránt megtalálható a trópusi, a szubtrópusi és a száraz lombhullató erdőkben is; az USA-ban például tölgyesekben is élt. Az állat a vizes élőhelyeket kedveli; legtöbbször folyók és mocsarak mellé telepszik le. Az esőerdők sűrű növényzetében észrevétlenül surranhat közel az áldozatához. 3800 méteres magasságban is láttak már jaguárt, bár a magashegységeket kerüli. Közép-Mexikó magasabb részein és az Andokban hiányzik ez a ragadozó.



Egyes feltételezések szerint az ausztráliai Sydney-t körülvevő esőerdőben fekete párducok, vagy melanisztikus jaguárok élnek. Egy helybéli híradó szerint 450 személy számolt be nagytestű fekete macskákról, továbbá bizalmas iratok is előkerültek, melyek szerint az Új-Dél-Wales kormánya már küldött ki embereket, akik kivizsgálják a nagymacskák jelenlétét és azok veszélyességét a lakosságra nézve. Felkértek egy szakértőt, hogy fogjon be belőlük egyet. A háromnapos vadászat alatt nem sikerült befogniuk egyet sem, de Johannes J. Bauer ökológus a következőre figyelmeztetett „Bár nehéz elfogadni, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy van itt egy nagytestű, ragadozó macskaféle. Ezen a helyen nagyobb a valószínűsége, hogy inkább leopárdról van szó, semmint jaguárról.



Csúcsragadozó



Élőhelyein a felnőtt jaguár csúcsragadozónak számít, tehát ő áll a tápláléklánc tetején, mivel rá nem vadászik semmi a vadonban. A jaguár a kulcsfaj címet is kiérdemli, mivel megakadályozza zsákmányállatainak, azaz a növény- és magevő emlősöknek a túlszaporodását. Ilyen módon egészséges egyensúlyt hoz létre az élőhelyein. Azonban az állat szerepét ezeken az élőhelyeken nehéz pontosan megvizsgálni. A jaguárt ugyanis nagyon nehéz természetes környezetében megfigyelni, továbbá az ilyen vizsgálatokat össze kell hasonlítani az olyan korábbi élőhelyekkel, ahonnan már kiirtották, végül pedig figyelembe kell venni a vizsgált területen az emberi tevékenység eredményeként bekövetkező hatásokat is. Az eddigi megfigyelések alapján a kulcsfaj hiányában a közepes méretű zsákmányállatok túlszaporodnak, ami negatívan hat az élőhelyükre. Bár van olyan nézet is, hogy az időnkénti túlszaporodás természetes jelenség és ennek következtében a kulcsfajhoz kapcsolt ragadozó elméletet nem fogadja el mindegyik kutató.



A jaguár az élőhelyein levő többi ragadozó állatra is hatással van. A jaguár és a puma, mely utóbbi az amerikai kettős kontinens második legnagyobb macskaféléje, gyakran egyazon helyen élnek; a vadászterületeik fedik, az útvonalaik pedig keresztezik egymást. Az olyan területeken, ahol mindkét faj előfordul, a puma mindig kisebb méretű, mint a helybeli jaguár. A közös élőhelyeken a pettyes macska általában a 22 kilogrammnál nehezebb zsákmányokat választja, míg a puma a 2–22 kilogramm közöttiekre vadászik. Ez a helyzet, főleg az olyan helyeken, ahol az ember is letelepedett, a puma javára szolgálhat, mivel a kisebb macskafélének nagyobb választéka van a kisebb testű zsákmányállatok közül. A puma ökológiai fülkéje nem annyira veszélyeztetett, mint a jaguáré, amelynek a megélhetéséhez nagyobb méretű áldozatok kellenek. Habár mindketten mérsékelten fenyegetett fajnak számítanak, a puma előfordulási területe jóval nagyobb, mint a jaguáré.



Viselkedése



Mint a legtöbb macskafaj esetében, a szaporodási időszakon kívül a jaguár magányosan él; kivételt képeznek az anyából és kölykeiből álló „kis családok”. A felnőtt állatok csak a szaporodási időszakban keresik egymást. A vadászterületeik igen nagyok lehetnek. A nőstények területei 25–40 négyzetkilométer körüliek, és néhol fedhetik egymást, bár az állatok ezt inkább elkerülik. A hímek területe általában kétszer akkora, mint a nőstényeké, továbbá az övéik nem fedik egymást. A terület mérete függhet a táplálékkínálattól és a jaguár állomány sűrűségétől. A területek határait a fák törzsének kaparásával, valamint vizelet- és ürülékjelzésekkel jelölik meg.



A többi nagymacskához hasonlóan a jaguár is képes nagyokat ordítani; ez a hangos és rekedt ordítozása a terület védelmét valamint a riválisok elriasztását célozza. A kutatók azt is megfigyelték, hogy a jaguárok kiáltozó „párbeszédeket” is tartottak. Az ordítása általában ismétlődő köhögésre emlékeztet, amelybe nyávogást és hörgést is kever. A szaporodási időszakban a hímek megküzdhetnek egymással, de ez ritkán fordul elő; ha lehet, elkerülik az összecsapásokat. A viadalok általában a terület miatt vannak, hiszen egy hím területén nemcsak zsákmányállatok, hanem 2–3 nőstény is található. Általában a fiatal hímek próbálják meg szerencséjüket az idősebbekkel szemben.



A jaguárt általában éjszakai életmódú állatként tartják számon; valójában hajnalban és szürkületkor tevékeny. Mindkét nembeli állat vadászik, de mivel a hím vadászterülete nagyobb, mint a nőstényé, naponta nagyobb utakat tesz meg. Nappal is vadászhat, ha bőséges a zsákmánykínálat a vadászterületén. A többi nagymacskához képest aktívabb, idejének 50–60%-át vadászattal vagy területjelöléssel tölti. Mivel rejtőzködő életmódot folytat és az élőhelye általában nehezen megközelíthető, a jaguárt a vadonban nagyon nehéz megfigyelni, tanulmányozni.



Táplálkozása



A jaguár jó úszó, azon kevés macskaféléhez tartozik, amelyek – akár a tigris – kedvelik a vizet. Kitűnően mászik fára is. Elsősorban a folyók közelében, mocsarakban és sűrű esőerdőkben fordul elő, ahol az átláthatatlan aljnövényzetben könnyedén becserkészheti a zsákmányt. Ez az állat igazi húsevő, csakis más állatok vadászatából és azok húsának elfogyasztásából él. Szívesen vadászik bármire, ami az útjába kerül és megéri a fáradságot. Az étlapja legalább 87 fajból tevődik össze. Közép- és Dél-Amerika szárazföldi és mocsári gerinceseit kedveli; ezekből is a nagyobb testűeket részesíti előnyben. Mivel Amerikákban – az Óvilágtól eltérően – kevesebb nagytestű, patás állat él, viszont többféle apróvad található, a jaguár a rokonaitól eltérően nem lehet válogatós a zsákmányszerzéskor. Számos gerinces állatfajra vadászik, köztük szarvasfélékre, kajmánra, közönséges tapírra, vízidisznóra, rókára, pekarifélékre és olykor akár anakondákra is. Továbbá fogyaszt lajhárt, majmokat, talajon élő madarakat (hokkóféléket), békát, teknősöket, egeret és halakat. A belizei Cockscomb Basin Wildlife Sanctuary-ban végzett megfigyelések szerint a jaguár étlapja főleg övesállatokból és pakafélékből tevődik össze. Az ember közelében a jaguárok néha rátámadhatnak a szarvasmarhákra és a lovakra is. Újabban észrevették, hogy a vadonban a jaguár megeszi a Banisteriopsis caapi (ayahuasca) nevű növény gyökereit is.



Ez az állat a többi Panthera nembeli rokonához hasonlóan a nyakharapást, illetve a fullasztást használja zsákmányszerzéskor, de van egy sajátos módszere is: a koponya átharapása. Ez a módszer a halántékcsontok (os temporale) átharapásából és az agyba fúródó szemfogakból tevődik össze; ezt a hatásos módszert főleg a pekarik és a vízidisznók vadászatakor használja. Meglehet, hogy ez a módszer a pleisztocén végi kihalás idején fejlődött ki, amikor is a nagyobb emlős zsákmányok fogyatkozni kezdtek, és a jaguár kénytelen volt áttérni a jobb tűrőképességű teknősök fogyasztására. A koponyaátharapás módszerét főleg az emlős zsákmányok esetében alkalmazza. Kajmán vadászatakor ráugrik a hüllő hátára és átharapja a nyakcsigolyát, lebénítva ezzel vízi ellenfelét. Bár könnyen szét tudja törni a teknősök páncélját, a legtöbbször azonban a mancsával „kanalazza” ki a páncélosállat tartalmát a teknő feji nyílásából. Amikor tojást rakó tengeri teknősökre vadászik, mint például a 385 kilogrammos kérgesteknősre (Dermochelys coriacea), akkor a jaguár a koponya átharapását alkalmazza, vagy gyakran lefejezi áldozatát, aztán pedig behurcolja a tengerpart menti erdőbe. Beszámolók szerint, amikor ez az amerikai nagymacska lóra támad, akkor rászökik a hátára, egyik mancsával belekap a pofájába, míg a másikkal a tarkóját ragadja meg, és egy rántással eltöri a nyakát. Helybéliek elmondása szerint amikor összekötött lovakat támadott meg, akkor a jaguár megölte az egyik lovat, utána pedig az áldozatát az élő állattal együtt behúzta az erdő sűrűjébe; ez a történet azonban nem életszerű, és valószínűleg a ragadozótól való félelem szülte mondák közé lehet sorolni. Az olyan zsákmányállatok esetében, mint például egy kisebb méretű kutya, egy koponyára mért mancscsapás bőven elég lehet a zsákmány leterítéséhez.



A jaguár, mint sok más rokona, lesből támad, zsákmányát nem üldözi hosszú távon. A nagymacska nesztelenül jár az erdő ösvényein, közben fülel az arra járó áldozatokra. Miután észrevette zsákmányát, lelapul és megvárja, amíg az közelebb nem jön, vagy csendesen a közelébe oson. Amikor a zsákmányállat elég közel van, a jaguár ráveti magát. A jaguár nesztelensége majdnem egyedülálló az állatvilágban, e képessége egyaránt lenyűgözte az indiánokat és a kutató biológusokat is. Kiváló abban is, hogy éppen olyan jól meg tudja fogni a víziállatokat, mint a szárazföldieket, és a vízben is el tudja hurcolni a termetesebb zsákmányokat is. Olyan ereje van, hogy a fára is fel tudja vonszolni a tinó méretű állatokat is.



Miután megölte a zsákmányát, a jaguár a táplálkozást nem az áldozat hasától kezdi, mint a rokonai, hanem a nyakától és mellétől. Hamarább a szívet és a tüdőt fogyasztja el, utána pedig a vállakat. Egy 34 kilogrammos állatnak napi 1,4 kilogramm táplálék kell a túléléshez. A fogságban tartott 50–60 kilogrammos jaguároknak napi 2 kilogramm hús ajánlott. A vadonban a jaguár nem táplálkozik rendszeresen, emiatt ha sikeres volt a vadászata, akkor akár 25 kilogrammnyi táplálékot is felfalhat, utána pedig napokig elvan étel nélkül. Az összes többi Panthera-fajtól eltérően a jaguár csak ritkán támad emberre. Néha egy-egy sebesült vagy idősebb példány leromlott fogazata miatt közelebb merészkedik a lakott területekhez, így fordulhatnak elő ember elleni támadások. Ha félnek vagy rájuk ijesztenek, akkor a fogságban tartott jaguárok is felléphetnek támadóan, akár még a gondozóikkal szemben is.



Szaporodása



A fiatal hímek 3–4 éves koruk körül, a nőstények pedig 1 évvel korábban érik el az ivarérettséget. Feltételezések szerint a vadonban az egész év folyamán szaporodhat, bár kölykeinek akkor ad életet, amikor bőséges a táplálékkínálat. A fogságban tartott hímek az egész év során készek a szaporodásra; a hímivarsejt mennyisége és minősége nem változik egyik évszakról a másikra; bár olyan esetek is vannak, amikor a fogságban tartott hímek nem voltak képesek a megtermékenyítésre. A nőstények, ha nem vemhesek, minden 37 nap után tüzelnek; a tüzelés 6–17 napig tart. Ekkortájt a nőstény különleges szagú vizelettel és többszöri hangadással jelzi a készségét. Mindkét nembeli állat a párkeresés céljából nagyobb területeket jár be, mint amekkorát az év más szakaszaiban szokott.



A párzás után a pár felbomlik. A kölyköket kizárólag a nőstény látja el, illetve védelmezi. A nőstények 93–105 napos vemhességi idő után 1–4, általában 2 kölyöknek adnak életet, közülük átlagosan 1–2 éri meg a felnőtt kort. Miután az anyaállatok leellettek, nem tűrik meg más jaguárok, főleg hímek jelenlétét, mivel mint a tigris esetében is, a jaguároknál is előfordulhat a kölykök fajtársak általi megölése. A kicsik vakon jönnek a világra, két hét után nyílik ki a szemük. Az elválasztás 3 hónap után következik be, és 6 hónapos koruk előtt indulnak önálló utakra. Egy-két évig maradnak anyjukkal, mielőtt elkezdenének saját terület után kutatni. Életük első éveiben a hímek nomád életet élnek, gyakran idősebbeket hívnak ki harcra a területek megszerzése céljából. Átlagos élettartamuk a vadonban 12–15 évre becsülhető, fogságban akár 23 évig is élhetnek; a macskafélék közül a leghosszabb élettartamúak közé sorolhatók.


Képméret
740*400
Fájlméret
318 Kbájt
Címkék
Amerika
Átlagos pontszám
még nincs értékelve
Értékelje a képet

0 hozzászólás